Seregek - Megélhetési háborúskodás, avagy a Svéd Királyság seregei

A harminc éves háborúban edződött svéd hadsereg méltán számított kora egyik legjobbjának. X. Károly Gusztáv nem változtatott a sikeres előd remekművén, így az Európa csataterein harcoló svéd sereg legénysége és vezérkara nagy tapasztalattal rendelkezett, jól alkalmazta a fegyvernemek közti együttműködést, fegyelmezetten hajtotta végre a parancsokat és komoly tüzérséggel vonulhatott fel.

A hazai területektől rendszeresen távol harcoló svéd parancsnokok az utánpótlásnak és logisztikának nagy figyelmet szenteltek, de a folyamatos ellátást és a hadsereg hosszútávú fenntartását csak a meghódított területek szervezett kifosztásából tudták megoldani, ami állandó elégedetlenséget és lázongást szított. A sereg emberállományát sem tudták kizárólag a Svéd Királyság alattvalóiból feltölteni, bár komoly sorozási és kedvezményezési rendszert vezettek be, még így is szükség volt a főként protestáns államokból érkező  (német, németalföldi, skót, de akadtak franciák is) zsoldosok felbérlésére és folyamatos fizetésére.

A Lengyel-Litván Unió ellen induló fősereg a területi adottságokhoz (hatalmas távolságok, fejletlen úthálózat) alkalmazkodva főként reiterekből és dragonyosokból állt. A svéd haderő tartását biztosító gyalogság és tüzérség csak a háború kezdeti, északi szakaszában volt képes lépést tartani a lovassági alakulatokkal, később várak és városok helyőrségeként szolgáltak és csak a tervezett, jelentősebb csatákban tudtak részt venni. A kezdeti jelentős sikereknek, a hatalmas területek elfoglalásának és megszállásának az ára a svéd sereg elaprózódása volt, a szétszórt svéd egységekkel az egyre szaporodó felkelő csapatok növekvő hatékonysággal vehették fel a harcot. A támadó szerepből védekezőbe szorult svéd haderő utolsó offenzívájára az 1657. évben az Erdélyi Fejedelemséggel szövetségben került sor. Ezt követően főként megerősített pontok védelmével kívánta befolyását megtartani és fő hadszíntérként Dániára koncentrált.

A mozgékony portyázó hadviselés nem erőssége a svéd seregnek, azzal ga(rá)zdálkodik, amije van és mindezt idegen területen kénytelen a lehető legjobban kivitelezni. A svéd seregre vonatkozó különleges szabályok szerint a komoly alaki kiképzésben, sulykolásban részesült svéd egységek, a tüzérséget kivéve 2 különleges manővert hajthatnak végre és lőhetnek (szemben az átlagos 1 különleges manőver és lövéssel), fegyelmezettek, ezért az ellenség váratlan felbukkanása miatt tett moráltesztjeiket újra dobhatják. Azonban nem csak előnyökkel jár, ha valaki a svéd sereget irányítja: a kis létszámú századok miatt páncél tesztre dobott 0 eredmény után eggyel csökken az egység ereje és minden három elmenekült talp után egy veszteség pont jár, mert a kifosztott helyi lakosság, amikor csak teheti bosszút áll a betolakodókon.

A svéd seregről általánosságban elmondható, hogy létszámához képest abszolút mértékben is fejlett és képzett tisztikarral rendelkezik. A fegyelmezett és alaposan kiképzett gyalogság, valamint a korszerű és nagy létszámú tüzérség képezi a sereg gerincét. A dragonyosok ezen gerinc mozgékonyabb, jól helyezkedő, de gyalogosan harcoló részét adják, lovas harcra nem alkalmasak. A lovasság kizárólag különféle reiterekből, vagyis  lassú, zárt rendben manőverező és harcoló nehéz lovas alakulatokból áll: sima "bőrös-pisztolyos"(alap), páncélos (védettebb), arkebuzos (messzebb lőhet), és ezek változatai, például a páncélos arkebuzos, történelmileg helyesen lehet nemzeti és zsoldos reitereket is verbuválni.

A svédek két portya listát kaptak a "Tűzzel-vassal" szabálykönyvben, a hírek szerint a hamarosan megjelenő "Özönvíz" kiegészítőben az adott korszakhoz módosítják őket. Ezeken felül szabadon elérhető a "Legyőzhetetlenek" lista, ami a Dániában beavatkozó veterán svéd csapatok hadrendjét tükrözi. Röviden jellemezve őket: a portyák alapját a reiterek képezik, őket lehet további reiterekkel, esetleg dragonyosokkal és muskétásokkal (ez esetben ezredágyúkkal is) kiegészíteni, nagyon hasznos segítséget nyújthatnak a tisztek.

Az egységekről részletesebben:

Reiterek (rajtárok):

Két alaptípusa a nemzeti és a zsoldos. A nemzeti, vagyis svéd és finn legénységű századok lehetnek páncélosak, bár nem jellemző, egyébként minden tulajdonságukban megegyeznek a zsoldos századokkal, egyet kivéve: nem lehet arkebuzzal felszerelni őket. Veterán nemzeti reiterek is léteznek. A zsoldosok hozhatnak arkebuzt, így javul a tűzerő és a lőtáv valamicskét, de lőfegyveres gyalogsággal így sem érdemes tűzpárbajba bonyolódniuk, lehetnek páncélosak és sok veterán század is van köztük. Nehéz lovasok, ez üldözésénél, menekülésnél, manőverezésnél hátrányos.

Karakolozhatnak - soronként felvonulnak és elsütik a pisztolyukat, arkebuzukat az ellenségre, majd visszatérnek a kiindulási helyükre.  Lőhetnek rohamban, vagyis kis szerencsével veszteséget okozhatnak mielőtt összecsapnak a megrohamozott alakulattal, nagy szerencsével megfutamíthatják azt. A közelharcban is használhatják a pisztolyaikat, ami növeli a sebzés esélyét, valamint jó taktikai fegyelmüknek köszönhetően előnyben vannak a közelharc eredményének kiszámításakor. A védettségük elég jó, a páncélosoké nagyon jó. Használható lovasok, de csodát ne várjunk tőlük.

Dragonyosok:

Lovasított gyalogság, ami mozgékony, amíg lovon van, de lovasként nagy hátrányban van ellenfeleivel szemben. Lóról szállva hatékonyan harcol a félmuskétájával - kiképezték ellenmenetelésre (első sor lő, hátramegy, második felfejlődik lő...) és össztűzre (mindenki egyszerre süti el a félmuskétát, a golyózápor demoralizáló hatása hasznos lehet). Kiváló védhető tereppontok elfoglalásában és megtartásában. Amennyiben egyik századukat hátrahagyják a lovak őrzésére, visszaszállhatnak, hogy mozgékonyabbak legyenek. Veteránjaik jobban harcolnak.

Gyalogság:

Svéd módira a megszokott nemzeti - zsoldos kettősség itt is megtalálható. A nemzeti gyalogos egységek pikások vagy muskétások. Veterán nincs köztük. Pikás-lőfegyveres formációt alkothatnak, a pikásoknak jó taktikai fegyelmük van (előny a közelharc eredményénél), a muskétások képesek ellenmenetelni és össztüzet lőni, muskétáik miatt elég távolra és hatékonyan.  Páncélzat nem jellemző. Védelmi állásokat alakíthatnak ki hordozható eszközökkel (cheval de frise - tüskés ló).

A zsoldos gyalogos ezredek képességei nagyjából megegyeznek a fentiekkel, fő különbség, hogy veteránok is akadnak köztük és kétféle felszerelésük lehet: régi típusú - páncélos, sisakos pikásokkal, spanyol muskétás lövészekkel (akik fegyverük miatt nem tudnak össztüzet lőni, de messzebbre és hatékonyabban lőnek) és új típusú, ami a legénység származásától eltekintve mindenben azonos a nemzeti ezredekkel. Portya szinten csak muskétások hozhatók.

Tüzérség:

Portya szinten a könnyű ütegek, vagyis az ezredágyúk állnak rendelkezésre, melyből akár kettő is hozható. Egyébként közepes tüzérségként léteznek 6 és 12 fontos ágyúk is, komoly tűzerővel és lőtávval. A tüzérség nagyon sérülékeny, de ha vigyáznak rá és jól használják rendkívüli pusztítást képes okozni.

Összegzésként elmondható, hogy a Svéd Királyság hadereje tervezett csatákhoz kiváló, a gyalogsága jól szervezett, tapasztalt és kiváló tisztek vezetik, nagy tűzerővel rendelkezik mind a gyalogsági tűzfegyvereket, mind a tüzérséget tekintve. Lovassága közepesen erős, a legtöbb feladat ellátására alkalmas, de nem kiváló. A legnagyobb gondot az alacsony létszám és a gyenge manőverezhetőség, mozgékonyság jelenti.